Ha minden igaz, ez lesz a második szent estém, egyhuzamban, amelyet a munkahelyemen töltök majd el. Tavaly teljesen kizártam a karácsonyi hangulatot, nem olyan jó az egyedül…, ám idén már beengedek néhány dallamot a szívembe.

Az iromány végén találtok egy videót, hallgassátok meg, akár olvasás közben is, ő Tarja Turunen, az ő egyedi hangvételű lemezét fogom hallgatni akkor.

 25-én már nem leszek magányos, bár alvás nélkül utazom le Kecskemétre, de onnan a továbbiak még mindig talány részét képzik, az okát nem fejtem ki, maradjunk annyiban, hogy évről évre többször küzdök meg ezzel a szituációval, gyakran azzal befejezve a gondolatomat, hogy feladom. Ez így a karácsonyi hangulatban, különösen kiábrándító, és itt most nem konkrét anyagi problémákról beszélek.

Ahogy Csipa fogalmazott egy dalban: „ Engem is vág, üt a gonoszság, kaptam már annyit, mint egy homokzsák…” – néha, sokkal többet, tehetném hozzá.

Ilyenkor a kis világomba menekülök, és írok. Így születnek versek, novellák, mesés történetek, így került elő a mélyen a lelkemben őrzött Fagyapó története is. Ha van pici gyermeked, vagy él a környezetedben mesére fogékony aprónép, meséld el nekik!

Fagyapó

Az egyik éjjelen, amikor a Manóm nálam aludt, sehogy sem jött álom a szememre. Odakint rettentő hideg volt, s mivel egy pici kis résen keresztül az ablaktáblák közt beszivárgott némi fagyos levegő, jobban magamra húztam a meleg takarót.

Hallottam, ahogy a Manóm is forgolódik, valamiért ő sem tudott aludni.

Ekkor hallottam meg a kopogó lépteket odakinn, a nagyon jól ismert ritmikus lépteket, amelyeket az elmúlt 43 évemben minden télen meghallottam több alkalommal is!

- Apa! – szólalt meg a Manóm – Ez micsoda?

- Ó ne aggódj! - szóltam vissza suttogva – Csak az öreg kóricál odakinn!

- A télapó? – kérdezett újból,

- Nem – nem! –mondtam – Ez fagyapó.

- Fagyapó? – kérdezett Manóm azon a hangon, amelyen csak az igazi szkeptikus hitetlen emberek tudnak kérdezni.

- Igen. Ez egy nagyon régi történet – kezdtem bele mesémbe – még gyerekkoromban mesélte nekem nagyapám, amikor ide költöztek sok furcsaságot látott.

Egy késő őszi reggelen 50 vagy 60 évvel ezelőtt az est leszálltjával éppen az állatokat ment etetni. Akkor még nem volt istállóépület, nem volt a ház sem ekkora, sőt képzeld, még fürdőszoba sem volt a házban. Ez egy pici, de takaros kis házikó volt, jó szomszédokkal és rossz szomszédokkal egyaránt megáldva és sújtva.

Nagyapám éppen a csirkeólban tevékenykedett, sötétedés elől a közelgő fagyoktól féltve csukta be óljukba a csirkéket, amikor egy kisebb szélvész támadt, és egy hirtelen ott termett csapóajtón keresztül egy hosszú szakállas fehér ruhás öregember bújt elő, de olyan gyorsan, hogy azzal a lendülettel el is tűnt, némi deres csillogást hagyván maga mögött.

Nagyapám nagyon elcsodálkozott:

- Mi a fene? - Odaballagott, ahol a csapóajtót látta, de nem lelt ott az égeggyadta világon semmit, csak azt érezte, hogy sokkal hidegebb lett, mint pár perccel azelőtt. – Minden bizonnyal csak káprázott a szemem! – gondolta és összehúzta magán bekecsét, ami egy jó kis meleg ruhadarab volt.

Igen ám, de a következő telek idején, ha nem is mindig, de elég sűrűn megismétlődött ez a kis jelenet, sőt egyéb más furcsaságokat is észlelt, és csakhamar kisilabizálta, hogy ez bizony Fagyapó lehet, aki néha egy – két keresetlen szót is odavetett neki. Olyasmiket, hogy: „Ne nézzél fajankó!” Meg, hogy: „Úgy bámulsz, mint a szamár!” – szóval nem éppen kedves öregember Fagyapó. Örökké morcos, zord az arca, hiszen rettentő mínusz fokok és zord téli viharok támasztója ő. Amerre jár, mínusz fokokat szór, de azért évről – évre teljesíti pár gyerek kívánságát, amit régen, valahogy sokkal jobban toleráltak, viseltek el a felnőtt emberek, de manapság már egyre nehezebben birkózunk meg vele, hiszen a világ gyors lett, a hó és a jég pedig lassít bennünket.

Mert nagyon sok gyermek nem tud eljutni, korcsolyázni, ám fagyapó teljesíti ezt a kívánságát a gyerekeknek és jeget varázsol, aminek mi felnőttek az utakon és a járdákon nem nagyon tudunk örülni, ám ti, kis bikficek, boldogan csúszkáltok rajta. És a hó, amelyet nagy felhők négy sarkának megérintésével varázsol elő, annak is ti tudtok örülni a legjobban, és a gazdák, akik a gabonának valót őszanyó idején vetik el.

- Őszanyó? – kérdezett rökönyödötten a Manóm.

- Úgy bizony! – válaszoltam – Őszanyó Fagyapó felesége! Aki néha picit belekontárkodik Fagyapó munkájába, otthon tartja pár napig, olyankor enyhül picit az idő, vagy például amikor már több hete ködös ködmönében jár az öreg, és borzasztó szürke és egyhangú idő van, őszanyó néha kidob pár szellőt zsákjából, hogy eltűnjön a párás idő és süssön a napocska.

- Akkor tulajdonképpen szeretjük Fagyapót, vagy nem? – kérdezte Manóm

- Fagyapó valamikor szerintem cukrász szeretett volna lenni, de nem sikerült neki. Pedig milyen jó volna, ha jégcsapjai gyümölcsízűek volnának? – nevettem fel. - Ma már sajnos egyre ritkábban láthatjuk az egyik legnagyobb és legszebb tulajdonságát, mert a modern technológiák, amellyel a mai ablakok készülnek, már nem fogékonyak az ő igazi művészetére. De azért itt –ott még fellelhető, öreg házak ablakán a csodálatos jégvirág! Amikor nagyapám mesélte találkozásait Fagyapóval, az előszoba még ablakos volt, ott, ahol most a polc van a porcelánokkal. Azokon az ablakokon, télvíz idején fagyapó a legszebb festményeit hagyta. Nagyon sajnálom, hogy egyre ritkábban látni ilyet, gyermekfejjel nagyon sokat gyönyörködtem benne.

Persze régebben sokminden más volt. A telek sokkal hidegebbek és havasabbak voltak, 1987-ben például derékig ért nekem a hó egy alkalommal. Nem is nagyon jöttek iskolába az osztálytársak és én, aki akkor kilométerekkel laktam messze a többieknél, egyedül ballagtam el suliba. De aztán haza is küldtek. Én még sétáltam a Tápió folyó jegén, sőt egy alkalommal bokáig be is szakadtam, de volt, aki derékig. Ma sajnos már víz is alig van benne.

Én még szánkóztam a környékbeli dombokon, ma már feljutni sem lehet oda, a sok magánterület elkerítése végett, pedig igazán jó csúszkapályákat alakítottunk ki.

Ekkor újra hallottam a ritmikus, táncos lépteket.

- Gyere csak! – szóltam Manómnak és kipattantam az ágyból, szaladtam a konyhába az ablakhoz., a Manóm pedig szaladt utánam. Fagyapó éppen az ablak előtt táncolt el, deret szórva minden fűszálra és faágra. Megtorpant az ablak előtt és már – már valami gorombaságot készült a fejemhez vágni, amikor felismert, a gyermeket, aki fiatalon is megleste párszor, de mára már jócskán akadtak őszes szálak szakállában. Látta mellettem Réka Manómat, aki már a következő generációt képviselte, így talán kissé meg is illetődött. Egy pillanatra elmosolyodott, de hogy ne érezzem jól magam a szája elé tette a mutatóujját, csendre intve bennünket, és festeni kezdett. Életem tán legszebb jégvirág képét mázolta jéggel az ablakra, majd bekukucskált egy még szabad felületen és parancsolóan szólt ránk:

- Mars az ágyba! Aki kíváncsi hamar megöregszik!

Mi pedig Manómmal nevetve szaladtunk be az ágyba, még beszélgettünk egy picit, és megígértem Manómnak, hogy jövő tavasszal visszatérünk erre a mesére, mert vár bennünket Tavaszlányka, Nyár úrfi és Őszanyó, mind – mind egy külön történettel, hiszen mindannyian jó ismerőseim. De mindent a maga idejében!